"Aki új tájakat akar felfedezni, át kell vészelnie, hogy nagyon sokáig nem lát biztos partot" - Ezt az idézetet kaptam egy szerencsesütiből immár legalább 9 éve. Azóta sem láttam biztos partot. Tulajdonképpen rá kellett jöjjek, hogy nincs is biztos part. A biztonság bennem van. Több, mint amit kaptam, mert bennem van az is amit adhatok. Amit adnom kell.

Itt van hát azoknak, akik a biztonságot keresik, kapaszkodót egy nehéz életszakaszban: tessék, nekem is nehéz. Nekem sem tökéletes. De igyekszem. Nem siránkozom, félre ne értsd. Csak elmondom, őszintén.

Igen, anyának lenni rohadt nehéz. És az van, hogy nincs recept, mert mindenkinek mást kell hozzá megtanulnia elengedni. Máshogy kell megtanulni jól szeretni. Mást kell megbocsátani. És az egész csak akkor működik, ha van benned egy csöpp empátia, és most jön az önzetlen rész: empátia magad iránt, másokon keresztül. Meg kell lásd, hogy ha másnak is nehéz, neked is jogod van elfáradni. Neked is jogod van félbehagyni. Neked is jogod van visszafordulni. Neked is jogod van megkérdőjelezni. Neked is jogod van azt tenni, amit jónak látsz. És nem biztos, hogy ezért téged tömjénes díszmenettel fognak kísérni, mert azt teszed, amit helyesnek látsz. Nem egoizmus úgy szeretni magad, ahogy vagy. Nincs is annál nagyobb alázat, mint elfogadni valamit olyannak, amilyen. 

És megkérdezheted, hogy miért és főleg hogyan szeressed azt a kis síró masinát, akit a világra hoztál? Igen, nem érted majd talán, hogy akit repesve vártál, az hogy tekinthet egy hatalmas cicinek / tejes cumisüvegnek, anélkül, hogy egy pillanatra is embernek látna. És hogy ezt a kis lényt miért, de tényleg miért kellene szeretned, mikor még nem is ismered? Azt hiszem ez normális. Miért kellene szeretnem akit életemben először látok és igazából, mint embert, figyelemre sem méltat. "Csak" mert a gyerekem? Jó-jó, gondozom, de hogyan szeressem?

Talán ismerd meg, hogy megtudd, szereted-e. Talán fordulj felé nagyra tárt szemekkel, életedben először olyan őszinte és ítéletmentes bizalommal, ami valójában mindenkit megillet. Nem kell rögtön szeretned, hogy is lehetne. Nem kell benne magadat keresned. Nem kell benne se a nagybácsit, se a dédit keresni. Ő nem valaki más, hanem saját maga. Had legyen saját maga. Had legyen az, aki felé kitárhatod a szíved. Had legyen az, aki szerint te szépen énekelsz, mert csak a te hangod ismeri. Aki szerint szépen rajzolsz, mert csak a te rajzod ismeri. Aki szerint te pont úgy vagy jó, ahogy. Te jó ég, szinte nem is lehet olyat elkövetni, ami alapján egy gyerek, még gyerekként rossz szemmel nézne az anyjára. És ez is normális, mert az anyán múlik a túlélése. Hát akkor add meg magadnak a bizalmat, hogy jól tudod csinálni, és csináld jól.

Nem, a te gyerekednek nem tudja jobban a szomszéd néni, hogy mit kellene másképp csinálnod. És az utcában lakó tökéletes anyuka sem lenne passzolóbb anyja a TE gyerekednek. Mert téged választott. Mert te befogadtad. Kölcsönadtad a tested neki egy kicsit, hogy aztán megmutathasd neki, hogyan váljon olyan emberré, akiben benne van a biztonság, ezért nem keresi máshol. 

Te pedig legyél az anya, aki vagy!

Ma fordult meg a fejemben, hogy micsoda csodálatos lénynek tart a saját gyerekem, hogy azt hiszi, a világon minden problémáját meg tudom oldani. Azt már tudom, hogy a gyerekem elhiszi rólam, hogy bármire képes vagyok, de vajon képes leszek-e ugyanekkora bizalommal állni vele szemben, azt sugallva: "Bármire képes vagy!"

Nehéz találkozás volt önmagammal az anyaság, meg is rémisztett időről időre az az erős nő, akit a várakozás utolsó hónapjaiban is vízionáltam: az indiánnő, aki gyermekével a hátán megy fel a hegyre, nem is tudva, felér-e valaha, és az útba feledkezik. Tudja az utat, az irányt és megy fel rendíthetetlenül. Nem az apa hiányáról van itt szó, hiszen apa velünk van és támogat. A bennem lakó őserőről van szó, az anyáról aki a saját útját járja.  Aki a szeretet és elfogadás útját járja. Nem szeretnék semmiféle nőideált pocskondiázni, mert aki elhiszi a gyengéről hogy erős, az nekem sem hinne.  De úgy gondolom, nem az az erős, akit ide-oda dobál a sors, véletlenek irányítják az életét, hol szerencséje van, hol nem. Az erős embereknek feladatuk van, amit végigvisznek. És vágyaik vannak, amiket ha kell, feladnak azért hogy a feladataikat végigvigyék. Ez a lemondás adja az áramló élet értékét. S a lemondás adja a szabadságot.

Senki sem lesz boldog attól, hogy őt szeretik. A boldogsághoz ugyanis elfogadás kell és befogadás, ahhoz pedig fel kell adni magamból valamit., önként. Jelenits Istvántól az egyik kedvenc gondolatom, hogy az ember nem eleve szabad, hanem attól lesz szabad, hogy választása van. Ehhez pedig kell egy tilalom, ami áthágható. Ezt a tilalmat szimbolizálja a Tudás Fája, melynek gyümölcse tiltott. S az öntudatlan ember, vagyis állati énünk sosem volt szabad, amíg öntudatra - jobban mondva szerintem ÉNtudatra - nem ébredt attól, hogy választást és felelősséget kapott. Ő maga felel a tetteiért, nem vele történnek a dolgok.

A választási lehetőség abban fejeződik ki, hogy nem teszünk meg mindent, amit megtehetünk. És nem egy elvonult szerzetesről beszélek, aki lemond mindenről, de ugyanakkor elmenekül embertársai elől. Igen, nagy érték önmagával szembenézni, de megfutamodás senki mással se szembenézni. Hiszen a szilárd embert nem billenti ki, hogy más mit tesz vagy gondol. Mondom ezt úgy, hogy még csak elindultam az úton, és marha nehéz szilárdnak maradni. De nem keresem már a feladatom, hanem csinálom. Rájöttem, hogy mindaddig boldogtalan leszek, amíg nem kezdem el élni az életem. Mert nem a jövőben lesz majd valami, hanem most van a valami amit csinálnom kell, ami az én feladatom. És bármit is gondol a társadalom a különböző szerepek és elfoglaltságok értékéről, elfogadom amiben vagyok és szeretem csinálni. És az elfogadás behozza, hogy nem kell szégyellnem magam, ha élvezem az életet. Sőt, ez szinte kötelességem, hiszen kaptam egy egészséges testet, ami kihasználatlanul olyan mint egy üres csigaház. Nem követtem el semmi olyat, ami miatt vezekelnem kellene, ehetek-ihatok, táncolhatok, nevethetek, gyönyörködhetem abban ami arra méltó. És itt nem a mások fele mutatott boldogságról beszélek, hanem a megélt boldogságról. Arról a boldogságról beszélek, amit nem örökíthet meg egyetlen fénykép sem, amit nem mérhet óra vagy hőmérő vagy barométer... Ami teljes jelenlétet igényel.

Sok dolgom van még a JELENléttel, de erre naponta többször figyelmeztet a kislányom. Mert őneki nincs MAJD. És nem lehet vele félig foglalkozni, el is szégyellem magam sokszor, mikor lényegtelen dologgal töltöm az időm, ahelyett, hogy száz százalékban vele lennék. Kurvára nehéz egy percnél tovább teljesen jelen lenni, a meditáció csak jó ürügy erre, de a gyerek eleve ezt kívánja meg mint feladat. Lehet, hogy néha ezt relaxáció vagy meditáció után könnyebb elérni, de  ezek csak eszközök lehetnek a gyakorlatban megélt jelenlétre. Hiszen a jelenlét nem kezdődhet azzal, hogy kiszakadok mindenből ami körülvesz. Jó dolog meditálni, de tulajdonképpen nem tartom értékesebbnek, mint erdőben sétálni, napsütésnek örülni, vagy urambocsá' a kislányommal teljes jelenlétben játszani.

Amíg Zoét vártam, sok olyan anya bolgját találtam, aki haragszik a világra. Mert számon kérik, tanácsot adnak neki kéretlenül, mert "jobban értenek" a gyerekneveléshez nála. Majd egyszerre belecsöppentem én is a kimondott és kimondatlan elvárások halmazába, ahol már azt is nehéz eldönteni, hogy mikor teszem azt amit akarok és helyesnek érzek, és mikor megyek már csakazértis valami ellenében, mert nekem aztán ne mondják meg... Megéreztem azt a haragot egyszerre, hogy nálam ne akarja senki jobban tudni, mi kell a gyerekemnek. Csak nehéz a haraggal mit kezdeni... Aztán meg, nehéz megtalálni, mit várok el feleslegesen magamtól. És még csak az elején tartok, egy csöpp kis babával. Szépen lassan belehelyezkedtem magamba, vagyis abba aki anyaként vált belőlem. Én már nem a korábbi én vagyok. Én nem vagyok azonos a múltbeli énemmel, letehetem őt, kijavíthatom a hibáit, helyrehozhatom amit rosszul csinált, átformálhatok rajta bármit. Azzá válhatok, akivé válnom kell. De ehhez el kell engednem a sérelmeket, a haragot, az elvárásokat, a múltat. Nem volt ez fájdalommentes, mint mondjuk egy karosszékbe beülni.

Azoknak akik a szüléstől félnek, üzenem, hogy készüljenek fel valami sokkal durvábbra: az önmagukkal való szembenézésre. Fáradtan és csupaszon, védtelenül., pajzsok nélkül, mesterségesen kifele sugárzott ideálképek, maszkok nélkül. Kifele megvédhet apa, de befele, nincs az az isten. Kell is, hogy legyen aki oltalmaz, hogy abban szép saját világban élhessen a baba és a mama, de az az új nő aki beköltözik a testedbe-lelkedbe, elsöprő hurrikánként követel helyet magának, amíg helyére nem kerül.